Őszintén a külföldre költözésről (podcast szövegkönyv ep3)

Sziasztok!


Arra gondoltam, hogy néhány fontosabb és közkedveltebb podcast-témát úgy dolgoznék fel, hogy a szövegkönyveket is bemásolom nektek. Így, ha valaki inkább olvasni szeret jobban, itt is hozzáfér az anyaghoz, amit összeállítottam. Remélem, hasznosnak találjátok!


A téma, amiről ma szó lesz, folyamatosan előjön egy-egy videó alatt a komment szekcióban vagy privát üzenetben, amit kapok tőletek. Nem csodálkozom rajta, hogy felmerül bennetek a külföldre költözés, hiszen olyan világban és időben élünk, amikor nem csak a politikai, társadalmi viszonyok, de szimplán a kalandvágy is arra sarkallhat minket, hogy másik országba költözzünk. Gondoljunk csak bele, milyen sokféle kultúra és táj tárul elénk Instagramon vagy YouTube-on. Rám már néhány éves koromban is hatalmas hatással voltak az amerikai filmek, amiket a tv-ben lehetett látni, pedig ez a hatás összehasonlíthatatlan azzal a befolyásoló erővel, amit a mai social media felületek betöltenek. Szóval a külföldre költözésről nem csak azért érdemes beszélni, mert sok helyen politikailag aktuális és az emberek jobb megélhetést, másfajta, kollektív társadalmi mentalitást várnak tőle, hanem azért is, mert egyre többen merünk nagynak tűnő döntéseket hozni, akkor is, ha ezek a döntések nem örökre szólnak, hanem csak az életünk egy időszakára. Sokszor nem tudjuk, milyen hosszú ideig fog tartani egy-egy kaland, de szerintem csodálatos dolog félelmetesnek tűnő dolgokba belevágni.


Feltételezhetném, hogy a mi kiköltözős történetünket már ismeritek, hiszen tudom, hogy sokan közületek a YouTube csatornámról vagy Instáról ismertek, ahol végig dokumentáltam a kint töltött hónapokat. Ez a rész azonban nem lenne 100%-ig teljes, hogyha nem a kiköltözés gondolatának megfogalmazódásától kezdenék mesélni, sőt sokkal érthetőbb lesz így azoknak, akik esetleg most hallanak engem vagy rólam először. Nekem is érdekes visszatekinteni már itthonról és felidézni az angliai emlékeinket, azt hogy miért mentünk ki és végül miért jöttünk haza. Egy dolgot azonban szeretnék leszögezni és kiemelni, sőt szeretném ha ez a mondat megmaradna bennetek az egész epizód alatt és útravalóként is: teljes vállszélességgel amellett vagyok, hogy ha valakiben megfogalmazódik a vágy, hogy megtapasztalja a külföldi életet, akkor ezt az érzelmet meg kell lovagolni és menni kell. A döntésnek nem kell véglegesnek lennie. Ez egy kaland, egy hatalmas tapasztalás, egy ösvény, ami lehet, hogy csak az életünk egy mellékszála lesz, de az is lehet, hogy mindent fenekestül felforgat majd és az egész életutunkat más mederbe tereli. Legyen bárhogy, a külföldön töltött évekből rengeteget lehet tanulni. Semmi sem változtatja meg annyira a perspektívánkat, mint átkerülni az országból, ahol születtünk, az arra jellemző társadalomból, szokásrendszerből egy másikba. Megtanulni új dolgokat, asszimilálódni, megérteni, hogy az új helyzetben mi miért történik, felismerni az emberek más viselkedési formáit és még sorolhatnám. Tisztában vagyok vele, hogy sokan már attól elkezdenek szorongani, hogy ezt mind felsoroltam, de tudom hogy a legtöbb ember egészen izgalomba jön a meglepetéstől, a várakozástól melyet az ismeretlen hordoz magában. Olyan ez, mint kibontani egy ajándékot a karácsonyfa alatt úgy hogy lövésünk sincs mi lehet benne. Én is ilyen ember vagyok, szeretek jó dolgokat remélni az ismeretlentől. Számomra sokkal fontosabb átélni ezt a felfokozott lelkiállapotot, mint a bizonytalansággal járó esetleges nehézségekkel foglalkozni, de ez személyiség kérdése is. Ettől független semmi szégyen nincs abban, ha valaki nem vágyik el egy másik országba. Nem lesz attól senki kevesebb vagy kevésbé izgalmas ember, hogy nincsenek ilyen ambíciói. Úgy is lehet valaki nyitott, hogy teljesen elégedett és nyugodt ott, ahol van és soha nem is vágyott máshova, az egész életét egy helyen élte le. Végsősoron a nyitottság a legfontosabb. Az más tészta, hogy szerintem sok esetben a nyitottság és az empátia kiterjesztésében az utazás és a kiköltözés rengeteget segíthetnek és sokakra ráférne a sokféleség életmódszerű, hétköznapi megtapasztalása de ez tényleg egy másik kérdés. Ezzel a kis kitérővel csak azt akarom mondani, hogy hihetetlen volt megtapasztalni ennyi új impulzust és egyáltalán nem csinálnánk vissza, nem bántuk meg, hogy kimentünk. Ezt a kérdést is számtalanszor megkapjuk, gondoltam most meg is megválaszolom.


Kezdjük is el az elején. Miért mentünk ki egyáltalán Angliába, mit vártunk a külföldi élettől? Rengeteg ember volt körülöttünk, akik nem értették, miért nem tudunk megülni a seggünkön, mikor itt van a jólmenő családi vállalkozásunk, az otthonunk, amit imádunk, barátok, lehetőség az utazásra és még sorolhatnám. Olyan dolgok, amik tudom, hogy kiváltságosak és emiatt sokan azt gondolták, hogy nem becsüljük meg eléggé amink van, azért mert ki szeretnénk próbálni valami újat. llyenkor jönnek az álbölcs vészmadarak is, hogy hát külföldön sincsen ám szejtán kolbászból az a bizonyos kerítés. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy lehet, sőt biztos, hogy életvitelszerűen teljesen más érzés lesz egy másik országban lenni, mint amikor turistaként megyünk el oda, de miért ne szívhatnám magamba az újdonságokat, szépségeket, a pofára eséseket, az életreszóló pillanatokat csak azért, mert ott sincs kolbászból a kerítés?

Ez egy annyira nevetséges kifogás, hogy soha de soha ne tudott volna visszatartani. Egyébként meg bizonyos szempontból abból van a kerítés és ezt még mindig fenntartom. Amikor mi kimentünk, céget alapítottunk és azonnal egy olyan gazdasági rendszerben találtuk magunkat, ami minden szempontból igyekszik támogatni a kis, induló cégeket, s legyen az bármilyen kreatív, formabontó ötlet, szinte mindenkinek elérhető közelségben van az elindulás perspektívája. Kezdjük ott, hogy nem kell eladósítanod magad például csak azért, mert kitaláltál egy üzleti koncepciót és szeretnél belőle profitot termelni és olyan munkát végezni, amiben jó is vagy. A másik dolog pedig, ami számunkra nagyon vonzó volt, hogy az a szektor, amiben mi dolgozni szerettünk volna (a kávé és a sütmények világa) jól bejáratott, népszerű részét képezi a mindennapoknak. Sokkal többen és többet tudnak és hajlandóak költeni ilyesmire, mint itthon, emiatt ha az ember megfelelő minőséget produkál és jól irányítja az ügyeket, viszonylag rövid idő alatt fel tud építeni egy kisebb üzletet. Mi ezen kezdtünk el dolgozni, de mivel egyikünknek sem volt vendéglátós tapasztalata, Ádám egy kávézóban indult el baristaként, hogy rutint szerezzen a pult mögött, én pedig elkezdtem süteményeket sütni és ezeket árusítottuk elsősorban kávézóknak és piacon is. Emellett volt még egy csomó más ötletünk, ráadásul nekem az itthoni feladataimmal is foglalkoznom kellett, szóval kimért, de határozott tempóban haladtunk szépen előre. Az üzleti részéről a kintlétünknek egyébként semmi negatívat nem tudok elmondani, hiszen egy csomó kisebb-nagyobb siker azt vetítette előre, hogy ha csináljuk azt, amit csinálunk, sikeresen fog működni a vállalkozásunk. Én több helyre is tudtam sütiket beszállítani, Ádám olyan ügyesen építette a kapcsolatait, hogy Brighton egyik legszuperebb, belvárosi specialty kávézójába hívták baristaként helyettesíteni a már meglévő munkája mellett, voltunk piacozni, ahol pár óra alatt lerabolták a pultunkról az összes sütit, amit készítettem, szóval hihetetlen élmény volt 2-3 hónapon belül ilyen sikereket átélni. És ez nagyon nagyban köszönhető annak, hogy az ember egy ideális, támogató vállalkozói környezetben tud tevékenykedni.


Oké, de akkor mi nem volt az igazi? Na ez az a kérdés, amire nem lehet egyetlen mondatban válaszolni. Már önmagában a helyszínválasztásunkban is látom a problémát. Nagyon felnőttek, nagyon reálisak akartunk lenni, ezért abszolút félretettük, hova húzott a szívünk igazán. Tudtuk, hogy saját céget szeretnénk, tudtuk, hogy csak angolnyelvű területen tudunk érvényesülni a kommunikációs készségeink alapján, sőt mindketten nagyon vártuk, hogy többet használhassuk az angolt. Azt is figyelembe kellett vennünk, hogy a családi kötelékeinket nem lehetett és nem is akartuk elvágni több ezer kilóméternyi óceánnal, úgyhogy vagy Anglia, Írország, esetleg Skócia jöhetett szóba. Hollandiát nagyon-nagyon szeretjük még, de mivel ott nem első nyelv az angol, nem mertük bevállalni, hogy esetleg nyelvi akadályokba ütközzünk a hivatalos ügyek intézésénél, üzletnyitásnál stb. Így esett a választás Angliára. Minden logikus érv erre a helyszínre mutatott. Azt félretettem, hogy gyűlölöm az esőt, a szelet, mert hát micsoda hisztis kislány az, akinek ez szempont, félretettem, hogy nem tudok és igazából nem is akarok brit akcentussal habogni, mert én az amerikai angolt szeretem és az jön nekem természetesen a számra, de ez megint nem szabad, hogy egy felelősségteljes felnőttnek szempont legyen, azt is félretettem, hogy a Kaliforniából hozott darab kavicsra ha ránézek, könnybel ábad a szemem, mert olyan nekem az a hely, mintha már éltem volna ott előző életemben és egész egyszerűen kiszakad a szívem a testemből ha rágondolok, és olyan onnan eljönni, mintha a második otthonomat hagynám ott csak épp nincs házam, hanem a hotelból csekkolok ki, de egy felelősségteljes felnőtt nem az időjárás alapján dönt ugyebár meg nem egy darab kavics kell, hogy meghatározza az élete fontos döntéseit. Félretettük azt is, hogy már kisgyerekként is az USA-ról álmodoztunk és amióta megismertük Kaliforniát, semmire sem vágytunk jobban, minthogy oda költözzünk hosszabb időre. Egyszóval engem 100%-ig oda húzott volna a szívem, Ádámot is, de sajnos ezt nem lehetett volna úgy meglépni, hogy ne kellett volna felszámolnunk az itteni életünk jelentős részét, a családunkat is beleeértve és azt tudtuk, hogy egyikünk sem lenne képes így magunk mögött hagyni az embereket, akikkel eddig naponta, hetente, de legalább havonta találkoztunk. Ráadásul az USA-ban letelepedni főleg most egészen más, sokkal nehezebb, mint néhány évvel ezelőtt, úgyhogy csak abban reménykedem, hogy még életemben tudok majd ott időt tölteni. Ha pedig nem, akkor ott vannak az emlékeim, amiket már soha, senki nem vehet el tőlem és ott maradt a szívem egy nagyon nagy darabja is, amit soha nem fog tudni onnan visszahódítani az ég világon senki és semmi. Az ott van a venturai óceánparton a homokban. Nézi a napfelkeltéket, a naplementéket, a pálmafákat, a tüzijátkot július negyedikén, a megvalósult és az összetört amerikai álmokat. Ott van a santa cruzi óriás vörösfenyőkben, az emberek közvetlenségében, nevetésében, ott van azokban, akikkel összebarátkoztunk. A logikának és a tudatosságnak egy valamit, azonban nagyon megköszönhetünk: azt, hogy nem vágtunk el minden szálat, mert tudtuk, hogy fontos meghagyni a lehetőséget a visszaköltözésre, hogyha bármi van, ha úgy alakul, hogy szeretnénk visszajönni, akkor ezt meg tudjuk tenni. Szóval azért mégsem volt olyan rossz arra az érzelemmentes, felnőtt agyra hallgatni bármennyire is haragszom rá néha. Volt egyébként még egy dolog is, ami miatt egy közelebbi célt választottunk: még pedig az időtényező. Szerettünk volna minél hamarabb, 3-5 éven belül olyan helyzetbe kerülni, hogy biztonsággal gyerkőcöt tudjunk vállalni. Nekünk ez szempont volt, mert a családalapítás-bármennyire család vagyunk ketten is-mindig a bakancslistánkon szerepelt. Emiatt aztán sokszor éreztem a nyomást és egyre inkább az a gondolat kerített hatalmába, hogy ennek az egésznek későn álltunk neki. Ez csak egy halk félelem volt, de mégis ott lappangott bennem. Rossz volt elszakadni Anyától egy-egy látogatás után, a karácsonyi hazajövetelünk inkább volt érzelmi hullámvasút nekem, mint ünneplés, mert mindenen elsírtam magam, annyira honvágyam vagy ahogy én szoktam mondani "home-vágyam" volt, de az az érdekes, hogy ez már itthon jött elő. Nevezetesen akkor, amikor a karácsonyi nagybevásárlást a reptérről hazafele ejtettük meg és teljesen véletlenül összetalálkoztunk Ádám tesójával a bolt előtt. Ez volt az a véletlen, ami mindenre rávilágított, amit magunk mögött hagytunk, amit eddig készpénznek vettünk, amiről eddig azt gondoltuk, hogy tudunk nélküle boldogan élni és amiről úgy hittük, hogy a gyerekeink felnőhetnek nélküle. Abban a pillanatban bennem minden megváltozott. Minden, amit eddig utáltam, elviselhetőbbnek tűnt, az otthon melege még melegebb és hívogatóbb lett, Anya főztje még finomabb volt, a családom pedig méginkább a családom lett és sosem éreztem olyan erős összetartozást irántunk, kapaszkodást beléjük, mint akkor. Addig is nagyon szerettem őket, de valahogy a szeretet fogalma az ünnepek alatt valahogy teljesen más értelmet nyert és olyan intenzív dolgokat éreztem a szívemben, mint még soha. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy bennszülött törzs egyik tagját hirtelen kiszakítják a megszokott közegéből és a kiszakadás után újra visszatalál a törzséhez, ekkor megnyugszik, mert újra egységben van a családjával, akihez ösztönösen is tartozik, tartozni akar. Tényleg valami egészen ősi, ösztönös érzelem kerített akkor hatalmába, amit borzasztó nehéz szavakba önteni, de remélem sikerült. Még egyszer ki szeretném emelni: ez nem azt jelenti, hogy előtte nem muttattuk ki megfelelően a szeretetünket. Nekem mindig elég szoros volt a kapcsolatom a családommal és a barátokkal, akik tényleg a szűk baráti körömbe tartoznak. Foglalkoztunk egymással, érdeklődtünk egymás iránt, segítettünk egymásnak, de a hétköznapok, a munka, a hajtás, a mindennapi apró-cseprő problémák hajlamosak elvinni a fókuszt teljesen más irányba az ilyen örökérvényű igazságokról. Nem szerettük kevésbé ezeket az embereket előtte sem, csak másképpen szerettük őket és a saját érzelmi stabilitásunkról is más képünk volt, amit a kiköltözés segített felülvizsgálni, sőt esetemben a hazalátogatás bírált felül.


Na de jöjjenek most az angliai élmények, hiszen volt bőven. Alapvetően mindenhez nagyon pozitívan álltunk és élveztük, hogy újfajta kihívásokkal kell megküzdenünk. Én sokkal bátrabb is lettem attól, hogy idegen helyen, egy számomra ismeretlen közegben kellett hivatali ügyeket intéznem, bankba, postára mennem és a többi. Azt hozzá kell tenni, hogy szinte mindenki, akivel találkoztunk kedves, türelmes volt és senki sem várta el tőlem, hogy tudjak olyan dolgokat, amiket akkor csináltam először. Pontosan az ellenkezőjét szoktam tapasztalni itthon, emiatt aztán sokszor szorongok ha hivatalba kell mennem vagy a bankban kell intéznem valamit. Lehet, hogy nem fogtok velem egyet érteni, de nekem ez a tapasztalatom és az általános kedvesség azért hiányozni fog kintről. Ez nem azt jelenti, hogy itthon nincsenek kedves emberek. Dehogy nincsenek, viszont valamiért másképpen viselkednek velünk a hivatalokban és elvárják, hogy mindent tudj, ha pedig kérdezel, úgy beszélnek veled, mintha egy retardált lennél, mert hogy miért kérdezel ilyen hülyeségeket, hiszen mindenki tudja, hogy ezután a papír után azt kell kitölteni és abba az irodába kell majd beadni, a postás meg majd hozni fog egy harmadik valamit amit majd visszaküldesz. Meg ilyenek. A minap például a kormányablakban kellett valamit elintéznem, s ott egy nagyon kedves ügyintéző foglalkozott a problémámmal és ezeket is észre kell venni. Hálás is voltam érte, hogy nem megalázva jöttem ki, majdnem ki is jöttek a könnyeim, de tényleg, ami ha belegondolunk nagyon szomorú, mert ezeknek a dolgoknak totál egyértelműnek kellene lenniük, hogy egymás életét és érzelmeit ne zavarjuk meg vagy ne adj’ Isten segítsünk egymásnak egy-egy szép percet szerezni. Ha már az udvariasságnál tartunk én egyébként azt mondom, hogy velem inkább legyen valaki felszínesen kedves, udvarias és minél hamarabb hagyjuk egymást békén, minthogy rajtam, töltse ki a saját frusztrációit, unalmát vagy a természetéből adódó arroganciát. Engem ezek a dolgok megviselnek főleg azért, mert igyekszem kedves és udvarias lenni mindenkivel, akivel találkozom, engem erre tanítottak, így neveltek mindig és borzasztó rosszul esik, ha nem ezt kapom vissza. A boltban is ugyanezt tapasztaltam, tényleg vevőnek éreztem magam, úgy éreztem, hogy fontos vagyok és nem akarnak 3 perc alatt kiszórni, miközben a megvásárolt termékeket elém szórja a pénztáros, unott, esetleg dühös arccal olvassa be a dolgokat, amiket meg szeretnék vásárolni. Tisztelet persze a kivételnek, de amikor az van, hogy Amerikában pl. bepakolnak helyetted a táskába a pénztárnál, közben mosolyognak rád, beszélgetnek veled, a mögötted sorban álló is beszáll a beszélgetésbe, el vagytok, nincs stressz, hogy hova pakold a cuccaidat szuperszónikus sebességgel azért elég más érzés. Angliában például, vagyis Brighton-ban ahol éltünk, az egyik üzletben, mikor pakoltam fel a szalagra a pénztárnál és letörtem a bögre fülét, amit meg akartam venni, odarohant hozzám egy eladó, hogy jaj látta mi történt, hoz egy újat. Mondom ó köszönöm, nagyon kedves, de természetesen ezt is kifizetem, hiszen összetörtem. Szóval helyettem rohangált a bögréért végül pedig nem fizettették ki velem azt, amit összetörtem. Én meg így néztem, hogy wow. Nekem ezek a mindennapi apróságok sokat számítanak. Például rengeteget jártam busszal és az is nagyon jólesett, hogy a buszsofőr minimum rámköszönt, s mikor leszálltam, illett megköszönni az utat és elköszönni. Sokkal emberibb, kedvesebb volt az egész. Ezekből érdemes lenne tanulni. Az egész életünk elviselhetőbb lenne kedves gesztusokkal, kicsi szeretetmorzsákkal.


Emellett azonban vannak negatívumok is. Nyilván minél több emberrel találkozunk, annál többféle lesz a tapasztalatunk. Ádám sokszor belefutott érdekes vendégekbe a kávézóban, ahol dolgozott. Ők is tudnak reklamálni, sokszor kialakultak kellemetlen helyzetek. Ami munka szempontjából feltűnt még, hogy sokkal könnyebb volt olyanokkal barátkozni, akik más országból érkeztek, tehát nem helyiek voltak. Ádáméknál nagyon színes volt a banda, volt egy magyar lány, egy olasz lány, egy japán srác, egy másik litván fiú és néhány helyi munkatárs. Valahogy a külföldi srácokkal kerültünk közelebb, ők sokkal érdeklődőbbek voltak, sokszor eljártunk együtt pl. bowlingozni, átmentünk egymáshoz, szóval ez inkább pozitívum, de a helyi emberkék lényegesen távolságtartóbbak voltak ami szintén kicsit furcsa volt főleg az amerikai tapasztalatainkhoz képest, mert ott nagyon könnyen tudtunk barátkozni. Ami még érdekes jelenség, hogy beosztottként, főleg nem helyi beosztottként, bármennyire is lelkesen végezte Ádám a munkáját úgy érezte, hogy annyira nem számított a véleménye pedig sok olyan dologban tudott volna segíteni, ami pénzt spórolt volna a kávézónak. Éppen azért vették fel, mert sokkal több szakmai tudása volt a kávéról, mint bárki másnak a helyen a kollégái közül, egyedül a rutin hiányzott. Lehet, hogy idővel ez változott volna, de ezt azért megjegyeztük. És azt sem mondom, hogy aki bevándorlóként megy dolgozni jelentéktelen lesz, mert ez nem igaz, de vannak helyzetek, amikor furcsán veszi ki magát ez az egész különbség helyi és nem helyi között.

Brighton amúgy szuper hely. Tényleg tele van színes programokkal, cuki a belváros és a külváros is, szép a tenger, nagyon nyitottak az emberek, ami nekünk baromi fontos volt-most is az-, de mégsem éreztük otthon magunkat. Nagyon elkezdett hiányozni az az érzés, amit itthon néha már-már unalomként értelmeztünk, pedig csak nyugalom volt. Az a nyugalom, ami abból ered, hogy közel vannak az emberek, akiket szeretünk, hogy csak átugrom a keresztanyámhoz, a legjobb barátnőmhöz vagy csak random elmegyünk egyet kávézni, mert éppen mindketten ráérünk. Olyan rossz érzés volt nem ápolni ezeket a kapcsolatokat, hogy eléggé rányomta a bélyegét a hangulatunkra. Ráadásul én már a végére úgy éreztem, hogy minek keresnék új barátokat, mikor rengeteg csodás barátom van otthon. Az egész annyira nyugtalanító volt. Ráadásul az én anyukám egyedül él, nem szeret egyedül lenni és bármennyire is tudom, hogy én nem leszek képes betölteni a párja szerepét soha, akkor sem leszek elég az ő boldogságához, ha fejre állok vagy ha nonstop vele lennék, mégis felelősséggel tartozom érte. Mégis úgy éreztem, hogy jobban tudna rám számítani, ha közelebb lennék. Egyébként sosem keltett bennem bűntudatot, bár sokszor éreztem a hangján, hogy nehéz neki, de nagyon nagyra értékeltem, hogy nem akart panaszkodni akkor sem, mikor rossz napja volt. Az emberi kapcsolatok Ádámnál is előjöttek, neki nagyon hiányzott mindkét zenekar, amiben játszott, neki is van egy nagyon fontos baráti köre, amiben jól érzi magát, s természetes, hogy ezek az emberek neki is elkezdtek borzasztóan hiányozni. Amikor elköltöztünk, az itteni lakásunkat kiadtuk, hogy legyen belőle egy kis pénzünk, de mivel addigra már több, mint két éve benne éltünk annyi szép emlék kötődött hozzá meg az a bizonyos otthon-érzés is annyira erős volt, hogy azt egy angliai albérletben egészen egyszerűen nem tudtuk reprodukálni. És amikor ezek hiányoznak, eltörpül a hétköznapi udvariasság hiánya vagy a hivatalnokok bunkó viselkedése. Sorry, nem tudok szebben foglmazni. Eljönni innen életünk egyik legnehezebb cselekedete volt. Tényleg fizikailag fájt és mindketten sírtunk, mint a lánc. Visszajönni meg olyan volt, mint amikor túl sokat vagy víz alatt, visszatartod a lélegzetedet és aztán újra kapsz levegőt. 2018 októberében költöztünk ki és decemberben jöttünk haza látogatóba, s akkor el is dőlt, hogy ha a féléves bérleti szerződésünk lejár, vissza költözünk. Kipróbáltuk magunkat, levontuk a konklúziót, hogy ilyet is tudunk, fel tudjuk magunkat találni máshol is, de itt nem maradtunk a logika mellett, az érzelmeinknek végre teret engedtünk és ezzel együtt a külföldre költözés vágya is teljesen elcsendesedett bennünk, kipipáltunk egy nagyon fontos dolgot a bakancslistánkról és nem lehetnénk hálásabbak ezért a kalandért. Semmit nem csinálnék másként. Így minden itthoni dolog annyira megszépült és a kihívásokhoz is türelmesebben tudunk hozzáálláni, mert tudjuk milyen nehéz a szeretteink nélkül lenni. És igen, mondhatják az okosok, hogy ezt lehetett volna előre látni, de szerintem senki nem tudhatja hogyan fogja magát érezni egy helyzetben, amiben még sosem volt. Nekem is voltak elképzeléseim, arról, hogyan fogom majd magam érezni kint, mégis másképp lett és ez így van jól, mert kimentünk, megtapasztaltuk és mostmár tudjuk. Nincs hiányérzet, nincs mi lett volna ha, nincs megbánás. Ez a sztori számunkra így kerek. Sok inspirációval, motivációval jöttünk haza, amit a saját válalkozásunkban is hasznosítani tudunk. Ráadásul szükség van itthon azokra az emberekre, akik elfogadóak, befogadóak, nem félnek a más kultúráktól vagy akár a másságtól, akik kiállnak az emberi sokszínűség mellett, akik a kis falukban támogatják a kisebbséget, mint ahogy mi is tesszük az alapítványunkkal az oktatás segítésével vagy rámutatnak arra, hogy egy fejkendős ember nem lesz a kendője miatt terrorista. Ezt most direkt kisarkítottam, de sajnos nem állok nagyon távol az igazságtól. Brightonban teljesen nyilvánvaló, hogy mindenféle ilyen jellegű hátrányos megkülönböztetés helytelen és elítélendő viselkedés. Itthon viszont-ahogy a mostani pride reakciókat is nézegettem-ez egyáltalán nem evidens, a menekült-ügyről ne is beszéljünk. Még mindig az az általánosan elfogadott, hogy az idegenektől félni kell, a sötétbőrűtől jobb távol tartani a magunkat, a homoszexualitás pedig betegség, ezek az emberek legjobb esetben is csak megtűrtek. Szóval előjött bennünk az is, hogy itthon sokkal nagyobb szükség van az ellentábor erősítésére, míg kint már sokkal előrehaladottabb állapotban van-főleg a nagy városokban-a gyűlölködés visszaszorítása vagy a különböző hátrányban, megaláztatottságban szenvedő embercsoportok képviseletének a megszervezése. Ezek fontos dolgok számunkra és nagyon jó volt ezért is visszajönni. Szerettük volna, ha a gyerkőcünk majd olyan helyen tud felnőni, ahol befogadóbb a társadalmi helyzet az eltérő bőrszínnel és minden mással kapcsolatban, de aztán rá is cáfoltunk magunkra azzal, hogy végülis mi is azért lettünk olyanok, amilyenek, mert fantasztikus neveltetésben volt részünk, aminek az alapja a szeretet, az elfogadás. Ezt itt is meg tudjuk adni a gyerekeinknek majd, s itt lesz körülöttük az a rengeteg csodálatos ember, akikért szemrebbenés nélkül megérte visszajönni és akik nagyon hasonlóan gondolkodnak, mint mi.


Szeretnék néhány praktikus tanácsot megosztani veletek és ezzel együtt válaszolni is a leggyakrabban feltett kiköltözéssel kapcsolatos kérdéseitekre. Az első tanácsom az, hogy ha valaki már gimiben vagy akár általános iskolában tudja, hogy külföldre szeretne menni, akkor érdemes már akkor keresgélni az egyetemek vagy edukációs lehetőségek között. Szerintem sokkal organikusabb lesz így az emberi kapcsolatok kiépítése, közben megtapasztalod a hétköznapi létet is, igaz diákként, de mégis azért vannak kötelezettségeid, amelyeknek eleget kell tenni, s közben van időd eldönteni, hogy szeretnél-e kint elhelyezkedni a későbbiekben-ami helyi diplomával, papírral sokkal könnyebb lesz-vagy esetleg azt mondod, hogy elég volt és haza költözöl. Szerintem ennél ideálisabb dolog nem nagyon van. Ez alatt az idő alatt szép lassan bele tanulhatsz a hivatali ügyekbe, a suli ott van védőhálóként, tudják hogy külföldi vagy, tudsz segítséget kérni ha elakadsz, önállóságot tanulsz, gyakorolsz egy idegen nyelvet, szóval számtalan előnye van ennek a verziónak. Ráadásul nem csak kötelezettségek vannak, hanem szórakozási lehetőségek is, amiket ebben az időszakban ki lehet élvezni. Menjetek külföldre tanulni, szerintem ez fantasztikus dolog. Nálunk apa halála miatt minden felkavarodott, Ádámmal is gimi alatt találkoztam, szóval nálam ez nem volt opció sajnos, de ha van rá lehetőségetek, akkor hajrá. Ez a legjobb időszak, hiszen nem a családalapításon agyalsz még, lehet hogy keresed a társad vagy akár együtt indultok neki ennek a kalandnak, szóval még nincsen semmi kőbe vésve, van pár éved kitalálni, mit szeretnél és ezzel élni kell.


A másik kérdés, amit sokan feltesznek az a lakáskereséssel kapcsoaltos. Mi egy ingatlanirodát kerestünk és ezen keresztül vettük ki a lakást, amiben laktunk. Mivel nem volt helyben olyan ember, aki pénzügyileg felelősséget vállalt volna értünk és nem volt akkor még munkánk sem kint, előre ki kellett fizetnünk fél évnyi bérleti díjat, ami nagyon sok pénz, de ha valaki jó előre tervezi a költözést és komolyan gondolja, nem megcsinálhatatlan. Viszont, így a kezünkben volt egy megbízható szerződés, voltak jogaink, senki nem tehetett minket ki a lakásból, amíg azt mi megfelelően használtuk, fenntartottuk. Szóval ehhez a verzióhoz nagy szükség van a megtakarításra, főleg mivel nem 100%, hogy azonnal munkába is tudsz majd állni, tehát számolni kell azzal, hogy lehet, hogy lesz 1-2 hónap, amikor fenn kell tartanod magad befolyó kereset nélkül, megspórolt pénzből. Nekünk nagy szerencsénk volt, mert Ádám a második héten el tudott helyezkedni, de ehhez azért tényleg egy kis szerencse is kell, plusz már 1-2 hónappal a költözés előtt keresgéltük az álláshirdetéseket, küldtünk ki önéletrajzokat, szóval ezzel nagyon sokat foglalkoztunk. Én azért ajánlom az ingatlanos céget, mert biztonságos. Ha egy Facebook hirdetésen találsz valami lehetőséget, de nincsenek papírra fektetve a jogaid, lehet, hogy 1-2 héten belül az utcán találod magad vagy lenyúlnak pénzzel. Szóval ezzel jobb vigyázni.


Nagyon fontos, hogy ha angol nyelvterüeltre mész, jól tudj angolul, főleg ha egyből munkahelyen szeretnél elhelyezkedni. Ez persze bármilyen más idegennyelvre is igaz. Az ügyintézés miatt is fontos dologról van szó, s jobban fogod magad érezni ha érted, ki mit beszél körülötted. Mi jól beszélünk angolul, majdnem anyanyelvi szinten, de a különböző akcentusokkal nehéz volt megbarátkozni, mert sokszor nem értettük, mit akarnak tőlünk. Ha tudod, hogy ki szeretnél menni egy idegen országba és nem csak nyaralni, feltétlenül szánj időt a nyelvtanulásra. Angliában egyébként az is nagyon megkönnyítette a hivatalos ügyek lebonyolítását, hogy minden infó, ami az interneten megtalálható volt és téjékoztatásként szolgált, érthető, egyszerűen megfogalmazott, hétköznapi stílusban íródott szöveg volt. Nem barokk körmondatok, amikbe a negyedik szó után belekeveredsz, hanem tényleg segített megérteni, mit kell teni, hogy a szabályok szerint járjunk el, de ehhez tudni kell a nyelvet. Bármire rákerestünk Google keresőben, akár bankszámlanyitás, akár cégalapítás, az ügyekhez tartozó, kormányszintű leírás is normálisan, beszédszerűen volt megfogalmazva, tisztán, érthetően. Ezzel lehet és kell is élni. Ami nekem kevésbé volt szimpatikus az ügyintézés kapcsán az a végtelen mennyiségű telefonos kapcsolattartás volt. Például az internetszolgáltatós customer service csak telefonon volt elérhető, a rezsivel kapcsolatos problémáimmal is állandóan telefonos egyeztetéshez irányítottak és tényleg nehéz volt néha megérteni telefonon keresztül, hogy akkor most mi is van, ráadásul nincsn úgy nyoma, mint egy e-mailnek. Jobban szeretem az írott dolgokat főleg ha pénzről vagy fontos elintézendőkről van szó. Erre érdemes felkészülni.


Nos, már a legelején is azzal kezdtem, hogy a kiköltözés hihetetlen jó döntés volt, annak ellenére, hogy visszajöttünk. Sokan kérdezik, hogy úgy érezzük-e hibát követtünk el azzal, hogy kimentünk, mert végül visszajöttünk, de erre egy határozott nem a válaszom. Ez nem hiba volt, hanem tapasztalatszerzés, s mint ilyen nem lehet hibaként definiálni. Egyébként a hibázás sem kell, hogy negatív dolog legyen, hiszen gondoljunk csak bele milyen sokat tanulhatunk egy-egy hibából vagy tévedésből. Hibázni, rossz döntéseket hozni kell. Szükséges dolog ez annak érdekében, hogy előre haladjunk az életben. Minél többet hibázunk, annál többet tanulunk, annál többet formálódik a gondolkodásunk. Különbség van aközött, hogy valaki külső kényszer hatásra visszafordul, de a szíve mélyén külföldön maradt volna és aközött, hogy megváltozott a rálátása, a véleménye valamiről és saját akaratából megy vissza onnan, ahonnan jött. A visszaköltözés nem kell, hogy a visszalépéssel egyenlő legyen. Nem ugyanazok az emberek vagyunk, mint a költözés előtt és sokkal boldogabbak tudunk lenni ebben a megváltozott valónkban itthon, mint előtte. Tehát nem visszalépés történt, hanem átalakulás és ez nagyon nem mindegy. Mi így tekintünk a hazaköltözésünkre, s mint ilyen kinyíltak olyan ajtók, lehetőségek, melyek elől régen elzárkóztunk volna. Nem tudok mást mondani és csak magamat ismétlem, de menjetek külföldre, tapasztaljatok, utazzatok, legyetek nagyon nyitottak, bátrak, néha vakmerőek. Raktározzátok el az élményeket, hallgassatok a szívetekre és legyetek csodálatos emberek ott, ahol a szívetek legjobban otthonra talál. A Föld egy nagy ország és az emberiség a polgárai. Ezt sose felejtsétek el, akárhol is vagytok.


Ha szeretnétek megnézni az angliai videókat, akkor a YouTube csatornámon megtaláljátok őket. Görgessetek vissza a csatornán októberig. Onnan kezdődnek a kinti videók. Amikor hallgatjátok ezt az epizódot már tudtok csatlakozni a zárt Facebook csoporthoz, úgyhogy keressétek Fatimapanka Lifestyle Podcast néven Facebook-on. Hamarosan elindul a podcast Instagram oldala is, ezen még dolgozom, addig is kövessétek a sima @fatimapanka Instát és YouTube csatornát. A kiköltözéssel kapcsolatos beszélgetés folytatódik a Facebook csoportban, úgyhogy várlak titeket szeretettel. Ez egy történet volt a sok millióból, nagyon kiváncsi vagyok, ti hogyan álltok a témához. Remélem, hasznosnak találtáltok ezt az epizódot annak ellenére, hogy még mindig nem tudok teljesen érzelemmentesen beszélni a témáról és talán sosem fogok tudni, de én köszönöm hogy velem voltatok, jövő héten találkozunk.


Ölelés,


Fatimapanka

750 views

© 2023 by Salt & Pepper. Proudly created with Wix.com