Pozitív testkép egy nem mindig pozitív világban (podcast szövegkönyv ep13)

Borító fotó: @borcsaphoto


Ez a bejegyzés a Fatimapanka Lifestyle Podcast 13. epizódjának teljes szövegkönyve.


A mai epizódban a pozitív testkép lesz a téma, amit egy kicsit személyesebb oldalról szeretnék megközelíteni. Ezt talán nem is lehet nem személyes oldalról megvizsgálni, hiszen mindenki a saját testéből és bizonytalanságaiból tud kiindulni és mindenkinek van valami a testén, ami zavarja vagy zavarta, de mára már elfogdta, sőt talán meg is szerette. Sokan írtátok nekem, hogy beszéljek erről a témáról és egyébként a csatornámon és a TBS Magyarország Youtube csatornáján is szó volt már erről egy-egy videóban elszórva, de akkor most egy kicsit megpróbálom itt egy helyen összegyűjteni a dolgokat, amiket az önelfogadásról tanultam.


Az én életemben két dolgot lehetne kiemelni, ami folyamatos bizonytalanságot, magabiztosság-hiányt, szorongást okozott a hétköznapjaimban sok-sok éven keresztül. Az egyik dolog a súlyom volt, a másik pedig a bőröm, nevezetesen az arcomat és a hátamat is érintő hormonális akné, amivel fiatal serdülőkor helyett bizony a 20-as éveimben kellett megküzdenem. A súlyommal való elégedetlenség már egészen kislány koromban kezdődött. Én a 2000-res évek elején lettem iskolás és már oda is kicsit duci kislányként kerültem be. Nem voltam kifejezetten szép és törékeny. Sötétebb volt a bőröm a többiekénél, volt rajtam jócskán gyerekháj, nem álltak rajtam úgy a ruhák, ahogy az osztálytársaimon és ez egy idő után nagyon elkezdett zavarni, mert természetesen érzékeltem, hogy a külsőm nagyon is negatívan befolyásolja a sikeres beilleszkedést azok közé az emberek közé, akikhez tartozni akartam, hiszen láttam, hogy hova menő tartozni. Pontosan úgy éreztem magam, mint az első Bazi nagy görög lagzi filmben Tula, mikor visszaemlékszik, milyen volt görög, dundi, bajszos, muszakát ebédelő kislányként nevetség tárgya lenni a szőke, copfos, vékony kislányok között, akik a szokásos szendvicsüket ették ebédidőben. Na az a jelenet tökéletes mintája annak, hogy én akkor hogyan éreztem magam.


Azért is emeltem ki már az epizód legelején, hogy nagyon személyes példákat fogok hozni, mert ne felejtsük el, hogy a testképünk nem csak akkor romolhat úgymond el, ha túlsúllyal küzdünk, hanem akkor is ha az ellenkezője igaz, tehát ha valaki túl vékony. Nekem is volt egy osztálytársam, aki egy tüneményes lány volt, jóban is voltunk, szerettünk együtt időt tölteni. Ő például nagyon vékony volt, majdnem a csont és bőr kategória, de most is ilyen már felnőttként, ez alkat kérdése is, neki így működik optimálisan a teste és kész. Ráadásul a vékonyságához nem igazán társult más aktuális trendiség, egy teljesen normális kislány volt, nulla flanccal. Na őt meg a vékony testalkata miatt gúnyolták görcsnek, meg azért, mert régebbi típusú, vastag szemüvegkeretet viselt, tudjátok azt a fajtát, ami most a 80-as évek divatja miatt konkrétan hatalmas trend. Szóval a világ ilyen szempontból egy nagyon kegyetlen hely, mert gyakorlatilag csak az tud negatív kritikától mentes életet élni, aki az aktuálisan átlagosnak elfogadott szépségideálnak tökéletesen megfelel. Ilyen ember pedig szerintem nincs is, hiszen ha nem kívülről kapjuk a kritikát, akkor mi magunk találunk valamit, amivel elégedetlenkedünk vagy ha egy modellnek nem tudnak belekötni az alakjába, a külsejébe, akkor a viselkedésében talál valamit a közönség, amibe belemar. Na szóval ennek a másik osztálytársamnak a példája is mutatja, hogy az iskolai megalázás vagy fogalmazzunk inkább a sokkal találóbb “bullying” angol kifejezéssel-nem feltétlenül fekete vagy fehér vagy inkább nem egyértelmű, hogy kit fog érinteni. Rengeteg dolog befolyásolja, hogy kit miért pécéznek ki maguknak a csoporttársai és itt most szándékosan használtam a csoporttárs kifejezést, hiszen az egész életünk arról szól, hogy bizonyos embercsoportokba, közösségekbe próbálunk beilleszkedni és megállni a helyünket és sajnos a felnőttéválással nem mindig múlnak el automatikusan a kisiskolában vagy fiatalkorban kialakult bizonytalanságaink.


Azt is ki kell emelni, hogy amikor én általánosiskolás voltam, akkor az, hogy "body positivity", tehát a pozitív testkép mozgalom egy nem létező fogalom volt. Nem segítette az én beilleszkedésemet az, hogy az ideális, divatos, kívánatos test az Britney Spears-szé, Christina Aguilera-é, Avril Lavigne-é és a Pussicat Dolls-os Nicole Sherzingeré volt. Legalábbis minden magazinból, zenei adóról az ő népszerűségük áradt és tök természetes, hogy kislányként, tiniként az ember figyeli a trendeket, szeretne megfelelni nekik csak éppen rohadtul nem sikerül felvenni ezeknek az embereknek a jelmezét, mert konkrétan semmi közös nincsen a testalkatunkban. Ehhez a trendhez hasonlóan az osztályban is az volt a menő, ha valaki vékony volt, divatosan öltözött és minél jobban meg tudott felelni az adott kor ideáljának. Így 2019-ben azt mondhatom, hogy rengeteget fejlődött a body positivity mozgalom, sokkal elfogadóbb lett a világ az emberi sokszínűséggel szemben és bizonyos körökben tényleg nem kérdés, hogy szeretheted-e a tested akkor is, ha nem férsz bele egy standard kiöntőformába, ugyanis már nem nagyon van standrad forma, hanem az van, hogy egyre inkább próbáljuk meglátni minden testalkatban, minden emberben a szépet és én ennek a tendenciának vagy trendnek- nevezzük bárminek- nagyon örülök. Az más kérdés, hogy az emberi versengés más formában is megmutatkozhat és pl. az Instagram, a Facebook, a Youtube megjelenése felvet teljesen más problémákat, veszélyeket, de ha kifejezetten a testkép témánál maradunk, akkor szerintem egyértelműen látszik, hogy nagyon sokat változott a világ az inkluzitvitás irányába, tehát sokkal inkább az az elfogadott a világban és a divat, illetve szépségiparban is, hogy a szépségnek nagyon sok formája lehet, amit nem szabad centiméterben, kilogrammban vagy akár bőrszínben meghatározni. Én nagyon örülök, hogy ez így alakul és remélem, ez a tendecia csak folytatódik, mert nagy szükség van rá.


Éppen ezért örülök annak is, hogy látok nagy divatházak fotóin az átlagoshoz sokkal jobban hasonlító testeket, itt átlagos alatt olyan embereket értek, akikkel nagy eséllyel összefuthatnánk az utcán, tehát a testalkatuk nem “hibátlan”. Sokan kritizálják az ilyen kampányokat azzal, hogy "jaj de hát a cégek csak meg akarják lovagolni a body positivity trendet, ez csak marketing fogás". Na de inkább ezt a trendet akarja meglovagolni szerintem, mint a 15-20 évvel ezelőttit, aminek az átlag nő vagy férfipopuláció csak nagyon csekély százaléka tudna megfelelni. Erre mindig azt mondom, hogy ha a marketingben csak a gonoszságot látjuk, akkor tök mindegy, mit kommunikál magáról az adott cég, mindenre rá lehet mondani, hogy "ó hazudik, ó csak manipulálni akarja a vásárlót". Szerintem az csak jó, hogyha az ember lát olyan modellt is mondjuk egy webshopban, akinek a sajátjához közeli M-es vagy L-es, XL-es teste van, hiszen sokkal könnyebb elképzelni így saját magunkon is az adott ruhadarabot, ami főleg online vásárlásnál tök jó segítség és igen is ne csak az állhasson már modellt, aki 48 kg és 175 cm. Szóval ez például egy olyan változás, ami szerintem óriási előre lépésnek tudható be és ezen a ponton engem nem kifejezetten izgat, hogy ez valami furmányos marketing-stratégia része-e vagy sem, mert az üzenet a lényeg. Egy vállalkozás -legyen az kicsi vagy nagy- mindig azon fog gondolkodni, hogy hívja fel magára és az általa kínált termékekre a figyelmet, hiszen attól működik, azért tud embereknek munkét adni, mert vannak vásárlók, akik veszik a portékájukat. Mivel nagyon nagy a verseny a piacon, rohadtul nem mindegy, ki-mivel próbálja felhívni magára a figyelmet és mindig a marketing az az eszköz, amiben az üzenet, ami alapján a vásárlók döntenek megfogalmazódik. Ebbe az ég világon nem kell semmi rosszat belelátni, ez a gazdasági működés része, inkább az a fontos, hogy az ember megpróbálja helyén kezelni és szűrni a hatásokat, amiket a mérhetetlen mennyiségű választék közvetít felé. Ez nem mindig egyszerű, de én személy szerint sokkal szívesebben költöm el a pénzem egy olyan helyen, akár online, ahol látok a sajátomhoz közelebbi testeket is. Itt most megint tegyük félre, a fast fashion és nem fast fashion kérdést, mert az egy dolog hogy a fast fashionnel vannak súlyos problémák fenntarthatóság szempontjából, viszont az is tagadhatatlan, hogy rengeteg ember megy fel mondjuk ezeknek a márkáknak a weboldalára és nagyon nem mindegy, mit lát. Nagyon nem mindegy hogy csak egyféle modellt lát vagy többféle test is megjelenik, hiszen van egy ilyen eszme a köztudatban és mindig is volt, hogy modellnek lenni kiváltság, csak a nagyon különlegesen szép emberek lehetnek modellek, de mára azért nagyon jó látni, hogy az általános szépség fogalomköre egyre bővül és ezt borzasztó ideje volt már a vásárlók fele is kommunikálni és általánosan elfogadott vagy elfogadottabb ténnyé avanzsáltatni. Nem is kell egyébként fast fashiont emlegetni, hiszen ott van pl. az egyik kedvenc magyar tervezőm Tomcsányi Dóri, aki szintén többféle testalkaton mutatja be a ruháit az oldalán, vagy ott van Bolla Viki, aki mindig igazi, hétköznapi lányokat választ az új kollekciók bemutatásához vagy ott van Hara The Label, akik ilyen organikus, bambusz, nagyon fair trade alsóneműket készítenek. Fantasztikus körülnézni a webshopjukban és látni azt a mérhetetlen természetességet és sokszínűséget, ami a modellekből árad és én mindig azt érzem, hogy basszus én is nyugodtan viselhetném ezt a kétrészest a fotón. Na és ettől a gondolattól azonnal magabiztosabbnak érzem magam, a termékhez is rögtön jó érzelmet, gondolatot kötöt és tádámm: ez a jó marketing fogalma az én olvasatomban, hogy egy jó termék mellé ilyen érzéseket kapok nem pedig elbizonytalanodom, hogy méltó vagyok-e felvenni azt a ruhát 70 kilósan. Szóval ezért nagyon fontos teret engedni az emberi sokszínűségnek a plakátokon, a magazinokban és mindenhol, ahol tömegeket lehet elérni, mert ezek a márkák is mutatják, hogy a modellség vagy a modellkedés nem kiváltság, hanem egy munka, egy eszköz hogy egy márka bemutasson, közvetítsen valamit és iszonyatosan örülök, hogy egyre többen kezdenek rájönni, hogy a szépség többféleségének kommunikálásával bizony sokkal több ember meg is szólítható, akik kisebb eséllyel fogják majd kevesebbnek érezni magukat vagy kihagyva magukat.

Tudom, kicsit elkanyarodtam, de ezt nagyon fontosnak tartottam elmondani.


Visszatérve a pozitív testkép kialakítására a mindennapokban: azon kívül, hogy ezek a külső hatások nagy befolyással lehetnek ránk, azért sokszor nagyon nehéz saját magunknak békében lenni a testünkkel és még a trendek változásával sem olyan könnyű eljutni odáig, hogy szeretem a testem és jól érzem benne magam. Tényleg szeretném kiemelni, hogy nem vagyok pszichológus, szakember, csak egy átlagos nő vagyok, átlagos kihívásokkal-amiknek a súlyát egyébként nem csökkenti, hogy átlagosnak nevezem őket-de amiken nagy nehézségek árán sikerült átverekednem magam és talán azokkal a dolgokkal, amiket megtanultam rosszabb időszakokban, nektek is tudok segíteni. Szóval, hogy tudja szeretni magát vagy jobban szeretni magát az ember? Ahogy már korábban is említettem én mindig is a súlyommal küszködtem, még úgy is hogy sosem voltam kifejezetten egészségtelenül túlsúlyos. Aztán később ott volt a hormonális akné. A súlyommal gimiben kezdtem sokat foglalkozni, kétségbeesetten le akartam fogyni, amihez nem a legjobb és legegészségesebb módszereket választottam. Lefogytam 10-12 kilót, de aztán ez vissza is jött, miután abbahagytam az önsanyargatást. Szóval sajnos nekem voltak evészavarhoz közeli viselkedésproblémáim, ebbe most nem megyek bele, talán majd egy másik epizódban. A lényeg, hogy amikor vékonyabb voltam sem tudtam úgy élvezni az életet, ahogy azt a fogyás előtt elképzeltem. Azt hittem akkor majd minden önmagammal kapcsolatos problémám megoldódik, de ez persze nem így lett. Aztán mikor összejöttem Ádámmal, akkor nem volt annyi időm és kedvem sem a folyamatos edzéssel meg kalóriaszámlálgatással foglalkozni és vissza is jött rám a leadott súly. Ebből is látszik, hogy ez a görcsös szintentartás, a vékonyságom fenntartása konkrétan olyan szinten vette el minden figyelmemet, hogy egy párkapcosolat már nem fért volna bele és akkor szerencsére szerelmes lettem, ami kirántott ebből az obszesszív viselkedésből de egy kellemetlen lavinát is elindított. Talán itt értem el egy mélypontot, mert teljesen kilátástalannak láttam, hogy én valaha megfeleljek a magam elé tárt irreális, testi elvárásoknak. Mert nem tudok olyan lenni, amilyen nem vagyok. Tehát nem tudok az adottságaimon változtatni, legfeljebb kihozhatom belőlük a maximumot és megtanulhatom értékelni, tisztelni ezeket az adottságokat. Szándékosan nem azt mondom, hogy szeretni, mert az önutálattól eljutni az önszeretetig nem egyszerű dolog, nem megy egyik napról a másikra. Nem lehetetlen és most már tényleg úgy érzem, hogy szeretetteljes kapcsolat fűz a testemhez, de ez mindenképpen egy hosszú folyamat míg ideáig elér az ember.


Szóval az első lépés nálam az volt, hogy felismertem és rájöttem, hogy az, amit a diétázással csinálok nem normális: tönkretesz lelkileg, mentálisan és az egészségemnek sem jó. Megszűnt a menzeszem, felborult a ciklusom, ez pedig egyáltalán nem jó jel. Az evéssel való kapcsolatomról meg ne is beszéljünk, már a környezetem is látta, hogy valami nincs rendben és ezt fel kellett ismernem, el kellett fogadnom, de nagyon nehéz volt, mert nem tudtam elképzelni mi van a pont és kalóriaszámolgatáson kívüli világban. Egy olyan világban, ahol nem állok minden nap háromszor mérlegre vagy ahol esetleg megengedem magamnak az egyel nagyobb ruhaméretet ha ez segít abban, hogy visszaáll mondjuk a menstruációm. Félelmetesnek tűnt, de sikerült felismernem, hogy gond van és innen már nem volt visszaút, mert eldöntöttem, hogy szembe kell néznem ezekkel a problémákkal és meg kell oldanom őket, mert így nem lehet élni. Úgyhogy az első dolog, amit megtettem az volt, hogy a vékony modellekből álló plakátgyűjteményemtől megszabadultam. Igen, volt egy kb. 50 db-ból álló, magazinból kivágott motivációs fotógyűjteményem-gyakorlatilag egy offline Pinterest tábla-amin csak hosszúlábú, karcsú modellek voltak és ezzel plakátoltam ki az ajtómat még általános iskola végén, aztán gimiben már leszedtem, mert Ádám előtt szégyelltem, de mindig nézegettem ha motivációra volt szükségem. Visszagondolva teljesen beteg dolog volt ez, de mikor ezektől megszabadultam, kidobtam, az hatalmas megkönnyebbülés volt. Egy darabig, ideig-óriáig éltetett az, hogy mások, köztük életem szerelme szépnek és vonzónak talált engem, de az hogy mások mit is gondolnak rólad nem elengendő ahhoz, hogy a saját kapcsolatod magaddal igazán meghitt és bensőséges legyen, egészen egyszerűen nem lehet a külső visszacsatolásokra alapozni, ez egy nagy csapda, mert abban a pillanatban, hogy kritikát kapsz, össze fogsz omlani, mert belülrő nem tudod támogatni saját magad és pontosan ez lenne a lényeg. Éppen ezért teltek el úgy évek, hogy sokszor visszaestem a diétázós, sanyargatós majd túlevős világba, mert még mindig a fogyástól vártam a csodát és az önszeretet kialakulását. Az egész gimit így szenvedtem végig aztán egyetem alatt értek olyan hatások, köztük egy podcast, ami borzasztóan felnyitotta a szememet.


Sokszor emlegettem már a The Life Coach School c. podcastet. Erre is úgy találtam rá, hogy fogyókúra témában kutattam a műsorok között és a lehető legjobb dolog, ami történhetett, hogy ezt a műsort kezdtem el hallgatni, mert itt végre nem kalóriákról meg mozgásformákról volt szó, hanem arról, hogy a saját magunkkal való kommunikációnk, a gondolataink milyen hatással vannak az érzelmeinkre. Nagyon megütötte a fülemet az az összefüggés, hogy ha én pozitív gondolatokat ébresztek magamban magamról, akkor a saját magammal kapcsolatos érzelmek is szépen lassan átalakulnak pozitívvá. Ez egy sokkal személyesebb kapcsolat kiépítését is eredményezi az énünkkel, ami szintén nekem akkor egy új élmény volt. Tehát amit Brooke Castillo tanít az lényegében az (és ő is kiemeli, hogy ez amúgy egy univerzális összefüggés, nem ő találta ki csak rendszerbe szedte), szóval hogy a körülményeink hatással vannak a gondolatainkra, a gondolataink az érzéseinkre, az érzéseink a cselekedeteinkre és ennek a folyamatnak a végén kapunk egy bizonyos eredményt. Vagyis nagyon nem mindegy, hogy egy adott körülményről hogyan kezdünk el gondolkodni, mert egy körülmény olyan, amilyenné tesszük. Egy körülmény nem lehet eredendően jó vagy rossz, mert a gondolataink által válnak negatív vagy pozitív körülménnyé. Az emberi gondolat aggat jelzőket egy-egy élethelyzetre, az élethelyzet önmagában nem jó vagy rossz. Na most azt nagyon fontos leszögezni, hogy a körülményeink amit angolban circumstance-nek fordítunk olyan dolgok, amelyekre általánosságban nincsen ráhatásunk: ide tartoznak a más emberek is és Brooke istenien fogalmaz, amikor azt mondja, hogy “lehetsz hatással más emberekre, de nem tudod kontrollálni őket” szóval a körülöttünk lévő emberek emiatt körülményként határozhatók meg, illetve vannak olyan élethelyzetek, amik adottak, úgy alakult, hogy belekerültünk vagy körülöttünk lévő történések, amelyekre nem vagyunk közvetlen ráhatással-talán így érthetőbb és emiatt sorolhatók ide a testi adottságaink is, mert mindenki születik valahogy. Tudom, hogy nagyon furán és bonyolultan hangzik, nekem is hetekbe, hónapokba telt mire jobban felfogtam, megértettem, hogy ez mit is jelent, de ez az összefüggés jelentette a kulcsot ahhoz, hogy jobban legyek magammal. Merthogy egy adott körülményről kialakult gondolatunk mindig de mindig hatással lesz a cselekedeteink eredményére. Tehát nekem van egy olyan adottságom, velem született körülményem, hogy széles a csípőm és a hasam 48 kilósan sem tudott teljesen lapos lenni. Erről én azt gondoltam, hogy csúnya és nem vonzó, emiatt frusztráltnak, kiábrándultnak, szomorúnak éreztem magam. Ezért elkezdtem szélsőséges dolgokat véghez vinni, aminek az lett az eredménye, hogy megbetegítettem magam. Ha összekötjük az eredeti gondolatot az eredménnyel, jól látszik, hogy a negatív gondolat nagyon negatív eredményt is szült. Na de a gondok már eleve ott kezdődnek, hogy én is beleestem abba a hibába, hogy a körülményeimre negatívan tekintetettem, tehát nem egy száraz tényként kezeltem őket, hanem az volt tényszerű számomra, hogy a hasamon lévő kis zsírpárna rossz, gonosz és undorító. Ez nem lehet tény, ez már egy szubjektív vélemény, egy általam generált gondolat és addig senki nem tudta velem megértetni, hogy én a kis hájaim ellenére is gondolhatok pozitívan és szeretettel a testemre és ez mindent megváltoztathat. Na innen indult el az én igazi kilábalásom az önutálatból, hogy felismertem, hogy annak ellenére, hogy mindehonnan azt látni, hogy vékonynak lenni jobb, nekem jogom van jóban lenni magammal akkor is, ha éppen nem vagyok vékony. Ez tudom, hogy egészséges kívülállóként nevetségesnek tűnik, de higgyétek el, hogy nekem ez akkor egy óriási heuréka élmény volt és aha pillanat, hogy csakis ÉN döntök arról, mit gondolok a testemről, nem egy plakát, nem az osztálytársam, nem más, hanem ÉN. Innen viszont nem siettem hirtelen oda, hogy jó akkor szép vagyok, jó akkor szeretem a testem, hanem megpróbáltam ízlelgetni azt, hogy van testem, vannak hájacskáim, van egy kicsit husibb karom és 160 cm vagyok. Így már nem is hangzik olyan rosszul a dolog, mint amikor ezek a gondolatok sokkal csúnyábban fogalmazódtak meg bennem. Ezek inkább száraz tények és így könnyebb volt elfogadni őket.


Aztán amiben átalakult még a gondolkodásom az az volt, hogy nem azt sulykoltam magamba, hogy le akarok fogyni vagy le kell fogynom, hanem hogy egészségesebb és fittebb szeretnék lenni. Ennek az lett az eredménye, hogy renegeteget kezdtem futni, a futás egy fitnesz-kihívás lett nekem, amit nagyon élveztem és mellette elkezdtem kiegyensúlyozni a kalóriabevitelemet, hogy ne legyenek sanyargatós és túlevős váltakozások, tehát hagytam magam jóllakni. Így volt energiám a sok mozgáshoz is. Ettől aztán annyira jó lett a közérzetem, annyira büszke voltam magamra, hogy 8-10 kilómétereket tudok futni, hogy elkezdett irrelevánssá válni, hány kilót mutat a mérleg, mert a testem értékét nem abban mértem már, hogy milyen vékonyra tud lefogyni, hanem abban, hogy mennyi mindenre képes és milyen szép ütemben fejlődik pl. futás terén. Fantasztikus élmény volt ezt átélni. De ez hosszú hónapok, évek munkája volt, amiben az időszakos böjtnek lett talán a legnagyobb szerepe később, de ebbe most nem megyek bele ebben az epizódban. Elég az hozzá, hogy nagyon nem mindegy, hogyan kommunikálsz belül magaddal. Nem kell és nem is lehet eljutni hirtelen onnan, hogy utálom magam oda, hogy szeretem magam, de a kettő között van egy tényszerű, objektív, ítélkezéstől mentes út, ami se nem jó se nem rossz. Innen érdemes kezdeni és lassan felépíteni egy szeretet-kapcsolatot magaddal, amelyben az a fontos, hogy jól legyél, egészséges legyél, szépnek érezd magad de nem mások, hanem saját magad miatt.


Amit idő közben például még megtanultam és iszonyatosan fontosnak tartom az az, hogy látni kell: nem csak a testünkből állunk. Hajlamosak vagyunk felnagyítani bizonyos dolgokat akkorára, hogy úgy érezzük, csak ezek határoznak meg minket pedig ez nem igaz. Én is úgy éreztem, hogy egy rakás, duci, túlhúsos, alacsony, vaskos szerencsétlenség vagyok. Amikor viszont jobban lettem és eltávolítottam a körülményeimről kialakult gondolataimból a negatív jelzőket- egy csomó minden a felszínre jött, amit elkezdtem szeretni: a közvetlenségem, az emberek iránti nyitottságom, a dús hajam, a sötét szemem, az énektudásom, a kreativitásom és ez már nagyon sok minden, amitől szerethetőek vagyunk saját magunk által is, de látni kell és el kell ismerni, hogy igen én nem csak a testem vagyok, a testem az énemnek csak egy része és én igazából nagyon szeretem azt az embert, aki vagyok. Persze egy csomó mindenben szeretnék jobbá válni, de amúgy jól vagyok magammal. Mindenki de tényleg mindenki találhat a személyiségében olyan dolgokat, amikre büszke és amiktől magabiztos lehet. Ha belegondoltok, mikor megkérdezik tőlünk, hogyan jellemeznéd magad, nem az az első, hogy a testi tulajdonságainkról kezdünk el beszélni, hanem azonnal belső tulajdonságainkhoz nyúlunk, hiszen az igazi énünk, az a belső énünk. Nagyon fontos, hogy a belső énünknek a külső, fizikai valóságunk is egy kiegyensúlyozott, egészséges és méltó visszatükröződése legyen, de ez is mutatja, hogy ha a külső lenne a minden, akkor azzal határoznánk meg magunkat, de ezt soha nem tesszük, mert mindig a belső énünket hívjük ilyenkor elő. Az a legjobb, amikor a belső énünk és a visszatükröződése, tehát a testünk harmóniában van, úgyhogy ezért fontos törekedni a szeretet-kapcsolat kialakítására. Erre egyébként nincsen egy fix, mindenkinek működő recept, de ha valami egészséget fenyegető probléma áll fenn, azt jó minél hamarabb felismerni és megoldani, utána pedig belemélyülni abba a kérdéskörbe, hogy mit is jelent nekem szeretni magam és szeretni a testem. Ha tanácsot akarnék adni, akkor azt mondanám, hogy nem baj ha ebben a pillanatban úgy érzed, nem szereted a tested vagy azt, ahogy kinézel, de tudd hogy van tested és ez már önmagában kiváltság.


Aztán fontos elfogadni azt, hogy ha igazán megértél a változásra és felismerted hogy éppen valami olyan folyamatban vagy benne, ami nincs az életedre jó hatással (lásd nálam a diéták) az újdonságok beépítése az életedbe, az igazi változás elérése nagy eséllyel lassú folyamat lesz, sok gyakorlással jár és már itt tudatosítsd magadban, hogy lehet közben hibázni. Nem kell megbüntetned magad azért, ha valamit rosszul csinálsz. Csak azért mert AKARSZ változtatni, nem jelenti azt, hogy az átalakulás folyamatában máris mindent tökéletesen fogsz adaptálni az új szokásokból, amiket kitűztél magad elé és nem is kell a dolgok elébe rohanni. A lassú változás általában a biztos változás és igyekezz szeretetteljes hangnemben beszélni magaddal akkor is, ha valami nem úgy sikerült, ahogy eltervezted. Nekem ezt volt a legnehezebb megtanulni. Már a környezettudatossággal kapcsolatos résznél is említettem, hogy azért bukik meg ott is sok embernél a változás, mert mindent egyszerre szeretnének a környezettudatos szokások elsajátításából megvalósítani, ami sokkal nehezebb, mint lépésről lépésről átalakítani az életmódunkat. Ez az önszeretet elérésére is igaz.


Egy másik emberhez is úgy kezdünk el kötődni, úgy szeretjük meg, hogy sok minőségi időt töltünk együtt, hiszen minden kapcsolatot fel kell építeni és attól, hogy az énünk születésünktől a testünkben lakik, nem jelenti azt hogy nem okozhatunk saját magunknak meglepetéseket vagy hogy ne lennének folyamatosan olyan dolgok, amik magunknak is újak saját magunkkal kapcsolatban. Én például nem igazán sejtettem, hogy a futás nekem valaha akkora örömet tud vagy fog okozni, mint amilyet okozott. Most ugye a várandósságom miatt nem futok, de alig várom, hogy újra nekilássak, mert olyan dolgokat mozgat meg bennem a testemen kívül, amelyekről nem is gondoltam, hogy megvannak bennem. Nem vagyok egy atlétikus alkat a klasszikus fogalomban értve, de futás közben atlétikusnak érzem magam, a ritmikus légzésnek köszönhetően rendkívüli összhangba kerülök a testemmel, gyakorlom a kitartásomat, feszegetem a határaimat, de csak addig, ameddig jól esik és minden edzés elejéről, végéről, menetéről csakis én döntök és nem más kedvéért vagy más utasítására csinálom, hanem magamért. Szóval találj valamit, ami fejleszt téged, ami kihívás, de amit a lehető legjobb indokkal csinálsz, magadért és a jóllétedért. Nekem a futás volt ilyen, de nem kell ennek a valaminek sportnak lennie: lehet egy tánckurzus, nyelvtanulás vagy bármi olyasmi, aminek az elsajátítására eddig azért nem mertél rágondolni sem, mert egy bizonyos testalkathoz, sztereotípiához volt kötve.


Én nagyon tisztán emlékszem arra, mikor negyedikes kislányként elkezdtem hip-hop-ra járni. Na de én akkor elég dundi voltam és az egyik nagyon népszerű, vékony osztálytársam mondta, hogy “igazából ide olyanoknak kéne csak menni, akik nem kövérek, mert hát ez megterhelő mozgásforma, nem fogod bírni.” Majdnem nem mentem el, de aztán anyukám mégis elvitt és a szívem mélyén nagyon szerettem volna résztvenni ezen a táncórán és milyen jól tettem, hogy elmentem, mert óriási sikerélmény volt, imádtam csinálni. Sajnos aztán később azon túl, hogy összekovácsolódtam a többiekkel voltak olyan esetek, hogy senki nem akart velem egy öltözőfülkében öltözni, mert én voltam a duci lány, aki csak megtűrt a csoportban, de mégis jobb, hogy kipróbáltam magam ebben, mintha megfutamodtam volna. Akkor is bebizonyosodott, hogy nem, nem csak a vékony lányok tudnak megtanulni egy koreográfiát. Úgyhogy kellenek az ilyen kis személyes kihívások, amikhez venni kell egy nagy levegőt és bátornak kell lenni. Az előbb elmondottak miatt nem mindegy az sem, kikkel veszed körül magad. Sajnos sem az osztálytársait sem a csoport-vagy munkatársait nem válogathatja meg az ember, de amikor csak lehet igyekezni kell olyan emberek közelében lenni, akik TÉGED látnak és elfogadóak, hasonlóan gondolkodnak, szeretetteljesek, nem ítélkezőek és együttműködőek nem pedig versengőek.


Már korábban is előjött, hogy a környezetünkben lévő emberek jelenléte körülmény, mi döntjük el, mit kezdünk a minket érő hatásokkal, tehát mit kezdünk a tőlük jövő kritikával, viselkedésformákkal. És ezen a ponton át is térnék az én másik nagy kihívásomra, amivel szintén tudom, hogy nagyon sokan küzdötök: az aknéra.

Ez igazából onnantól téma az életemben, hogy abbahagytam a fogamzásgátlót és amikor ezt megtettem, akkor nagyon durván felborult a hormonrendszerem és sajnos ez a bőrömön is láthatóvá vált az akné által. Az egész hátam és az arcom tele lett pattanásokkal, nem volt kellemes és a mai napig-annak ellenére hogy a ciklusom amúgy teljesen rendben van és nincs semmiféle nőgyógyázati betegségem-a ciklusom bizonyos szakaszaiban a bőrproblémáim is hol jobbak-hol rosszabbak. A várandósság alatt amúgy sokkal jobb a helyzet, sokkal kevesebb a pattanás rajtam, mint az első trimeszterben, de ez várható is volt hiszen most ismét egy hormonváltozáson megyek keresztül azzal a különbséggel, hogy a fogamzásgátlóhoz képest ez egy természetes változás. Na most azt tudni kell, hogy a bőrproblémáimból fakadó bizonytalanságokkal sikerült kicsit hamarabb dűlőre jutnom, az evészavar keményebb dió volt, de azért átéltem néhány durva mélypontot az akné miatt is. Én is tudom, hogy ez egy olyan dolog, ami a szépség tág fogalomkörébe sem fér igazán bele a közbeszédben, de nem lehet elvárni az aknéval küzdő emberektől, hogy emiatt csúnyának érezzék magukat vagy ne érezzék jól magukat bőrükben vagy úgy érezzék, hogy folyamatosan álarcot kell húzniuk, hogy emberek közé menjenek. Ez egészen egyszerűen nem fair, mert az emberi test nem tökéletes és ezt mindenkinek ideje lenne szépen elfogadni. Az biztos, hogy ha valaki súlyos aknéval küzd, fontos felkeresni szakembert. Nem azt akarom ezzel üzenni, hogy törődj bele, ne foglalkozz a probkémával, mert kell vele foglalkozni, de ettől még nyugodtan lehetsz jóban magaddal, ne higgy azoknak, akik azt mondják, hogy ettől te kevésbé vagy szép vagy akik azt merészelik éreztetni veled, hogy kevesebb vagy kevésbé vagy kívánatos. Emiatt nagyon fontos, hogy legyen egy alap-magabiztosságod, egy alapvető jó-bizalmi kapcsolatod a testeddel, hogy ne küldjenek padlóra az ilyen megjegyzések vagy médiából áradó közvetett üzenetek. Nem véletlen, hogy úgy címeztem ezt az epizódot, hogy pozitív testkép egy nem mindig pozitív világban, mert annak ellenére, hogy nagyon jó tendeciák vannak elindulóban az emberi sokszínűség normalizálása terén, azért az emberek tudnak nagyon meggondolatlanul kegyetlenek lenni egymással és sajnos hiába van egyre több ösztönző kampány, megmozdulás, ami azt üzeni, hogy vállald fel magad és szeresd magad a tökéletlenségeiddel együtt is, sajnos lesznek olyanok, akik ezt nem fogják pozitív dologként érzékelni, hanem az jön le nekik ebből, hogy te túl sokat mutatsz és bántod a szemüket.


Egy nagyon aktuális esetet kell most itt megemlítenem, ami azért érdekes, mert meglehetősen furcsa érzés volt viszont látni a nevemet egy másik blogger/youtuber oldalán folyó párbeszédben. Nem szeretnék neveket említeni, ezt a bloggert én nagyon kedvelem, követem is a munkásságát és mindig figyelem a posztjait, szeretem, amit csinál. Ez a konkrét eset azon pattant ki, hogy ez a bloggertársam teljesen jogosan felvetette, hogy néha úgy érzi, túl sok és túl intim az, amit más bloggerek megosztanak magukból, az interneten. Ez megint egy más téma, de érdekesnek tartottam ezt a felvetést, mert már akkor is az fogalmazódott meg legelőször a fejemben, hogy azért az nagyon szubjektív, hogy kinek, mi a sok. Teljesen személyiségfüggő, ki mit érez kényelmesnek megosztani az életéből és teljesen érthető, hogy benne is felmerült ez a kérdés. Ha valaki esetleg tudja miről van szó, akkor nagyon szépen megkérem, hogy sehol ne tessék személyeskedni, nem ez a célom ezzel, itt ez a nagyon kedves blogger csak vitaindító volt, a meglepetés, ami engem ért azonban a kommentszekcióban ért engem. Mivel maga a téma szerintem nagyon aktuális és izgalmas, érdekelt, hogy az ő követői mit gondolnak, úgyhogy elkezdtem olvasni a kommenteket és egyszer csak megláttam a nevemet. Fel is olvasnám nektek, miről beszélgetett egymás között két kommentelő: “Sosem felejtem el mikor ébredés után a telefonom után nyúlva Facebookot megnyitva egyik ismerősöm újszülött kisfiának úgy ahogy az anyából kijött képe-igen mázzal síró fejjel tokkal vonóval-kellett azonnal felébrednem a sokktól. Azonnal letiltottam a hírvonalról. A másik ilyen esetem Instagramon volt, mikor Fatimapanka pattanásos, heges háta jött szembe velem korán reggel...Tudom az én hibám mit nézegetem a telefonom ébredés után de nem köszönöm ez nekem too much.” Erre jött egy válasz egy másik kommentelőtől: "Azonnal kikovettem a fatimapankat akkor 🤮  way too much.” És egy harmadik reakció: "tudom, hogy jót akar és segiteni. De basszus, visszahámyom a kávém. Sajnálom, nekem ez sok. Egy ilyen legyen fent egy bőrgyógyászati Instan."


Erről a fotóról beszélünk egyébként:



Na most azt tudni kell rólam, hogy én most már nagyon jól viselem a negatív kritikát és a különböző negatív kommenteket. Általában Borival kidühöngjük magukat rajtuk együtt, ha igazságtalannak érezzük őket vagy Ádámmal röhögünk egy nagyot a trollkodókon és bizony könyörtelenül blokkolom, törlöm az olyan embereket, akik egyszerűen csak bántani akarnak és semmi építő jellegű dolog nem árad belőlük. Rengeteg vegán témájú videóm van, ahol tényleg sokan megfogalmazzák, miért nem értenek velem egyet, de ez más videóknál is így van és láthatjátok ott is, hogy van bőségesen tere az ellenvéleménynek. Annak viszont nincs, ha valaki kizárólag bántásból ír. Nekem nem kötelességem a rengeteg videózásba fektetett munka után a fröcsögő, rosszindulatú kommenteket eltűrni az oldalamon és mivel ez egyáltalam moderált online közösség ez a szabály mindig a legfontosabb elsőbbséget élvezi. Tartalomgyártóként tudom, hogy beszélni fognak rólam, tudom, hogy valakinek vagy tetszik az, amit csinálok vagy nem és az az Instagramban és a Youtube-ban is a csodálatos, hogy bármikor otthagyhatsz egy videót vagy kikövethetsz egy embert, ha nem tetszik, amit csinál. Ehhez nem kell feltétlenül bántani egymást. Érdekes módon egyébként, mikor megláttam ezeket a kommenteket csak mosolyogni tudtam, amúgy tényleg semmi rosszérzést nem ébresztett bennem, pontosan azért, mert már tartok ott, hogy tudom: “lehetek hatással más emberekre, de nem kontrolálhatom őket” és őszintén szólva nem is akarom, ráadásul rajtam múlik, mit kezdek egy-egy ilyen kommentel: engedem, hogy letörjön két ember véleménye vagy tudomásul veszem, hogy így gondolják és továbblépek. Na én az utóbbit választottam, mert tudom, hogy nem kötelező engem nézegetni, viszont ami miatt ezt a témát elővettem és ami miatt megmosolyogtam az interakciót az az volt, hogy mennyire vicces, hogy a csapból is a természetesség, a hibák elfogadása, a természetes élettani folyamatok normalizálása folyik és vannak emberek, akiknél ez kiveri a biztosítékot. Én úgy gondolom, hogy igen is szükség van arra, hogy ne csak mézesmázas, gyönyörűen becsomagolt világot lásson a médiában a gyermekem mondjuk, mert azt fogja gondolni, hogy csakis az lehet sikeres és népszerű, akinek tökéletes az alakja, tökéletes a bőre, mindeközben pedig eltávolodunk mindentől, ami úgy igazán hétköznapi és emberi. Bármilyen illúzióromboló egy pattanásos hát egy Victoria’s Secret Fashion Show-hoz képest, jó ha vannak, akik felhívják a figyelmet, hogy hahó, ez is az élethez tartozik, sokan küzdenek ilyen kihívásokkal és nem akarunk bújkálni. Megértem egyébként teljesen, ha valakit ez meghökkent, de könyörgöm, akkor ha a starndon látsz egy aknés embert, akkor neheztelsz rá és elhányod magad? Elvárod tőle, hogy hátat takaró pólóban flangáljon, azért mert bántja a szemedet? Ezek szerintem fontos kérdések és úgy érzem, hogy ez a komment egy nagyon nagyszámú embercsoporttal szemben nem fair, sőt inkább az a baj, hogy érzéketlen, mentes minden udvariasságtól. Ők most ezzel gyakorlatilag kimondták azt, hogy a pattanásos bőr az csúnya. És ha így gondolják, azzal nincsen gond, mert mindenkinek van egy mércéje, egy ízlése amibe ez vagy belefér vagy nem, de úgy gondolom, hogy mérhetetlenül rossz irány az, hogy ezt nyilvánosan szavasítják. Ez az én problémén ezzel a kommenttel. Abba biztosan nem gondoltak bele, hogy ennek a másik bloggernek a követői között is lehetnek még olyan aknés emberek, akik olvassák a kommentszekciót és ha éppen mélyponton vannak vagy rosszul érzik magukat a testükben, akkor ezek a szavak méginkább ki fogják húzni a lábuk alól a talajt és nincs jogunk egymás magabiztosságát ilyen csúnyán lehúzni. Ez már inkább illem kérdése, hogy valaki nem érzi, ez mennyire nem helyénvaló. Ráadásul a kommentelő sem tudhatja, hogy mikor kerül olyan élethelyzetbe, ahol a külseje esetleg sérül és megváltozik. Én úgy érzem, minden ilyen nehézségben támogatnunk, elfogadnunk kellene egymást, nem pedig kijelenteni, hogy te csúnya vagy. Ha valaki ezt a tartalmat soknak érzi, akkor mindig ott van a kikövetés gomb, de az én példám is azt mutatja, hogy az a bizonyos hátas bejegyzés, a fotó, amit Bori készített rólam, rengeteg embernek támogatást nyújtott és igen, általa feszegettük a szépség fogalmának határait és igen, én szépnek érzem magam a pöttyös, heges hátammal is, mert ez csak egy nagyon kicsi része annak, aki vagyok. Youtube-on is megkaptam már, hogy az arcomon lévő pattiktól az illetőnek elmet az étvágya. Nos, aki ilyet leír az szerintem érzéketlen, nem tudja mit jelent az előzékenység, a tolerancia de bármennyire úgy érzi az ember, hogy bántó amit ír, csak akkor lehet egy ilyen kommenten fennakadni, ha hatalmat adunk neki és én nem adok ezeknek az embereknek annyi hatalmat, hogy az én magabiztosságomat és felépített önbizalmamat szétbombázzák. Senkinek nem lehet hatalma felettünk ezen a téren és nincs hozzá joga. Ezért fontos tudni és megtanulni, hogy az ilyen kommenteket nem szabad személyes támadásnak venni és ez azokra a helyzetekre is igaz, ami a való életben, nem pedig online történik. A lehető legobjektívebben kell ezt kezelni, elfogadni, hogy neki ez a véleménye, de ez nincs hatással arra, hogy te mennyire vagy jóban magaddal. Nem lehet rá hatással, mert akkor összeomlana minden, hiszen MINDENKINEK NEM LEHET MEGFELELNI. És soha ne is legyen ez a cél. Én sem tudnék úgy önazonos tartalmat létrehozni, ha mindenféle igényt ki akarnék elégíteni a vlogger-világban és ezáltal azt is elfogadom, hogy lesz egy réteg, aki nyitott és befogadó lesz arra, amit csinálok, egy nagyon nagy réteg pedig egyáltalán nem. De ez a megosztottság tényleg igaz a hétköznapi életre is. Nem leszünk mindenkinek szimpatikusak, nem fog mindenki szépnek találni minket és ez így van jól. Az viszont szerintem nagyon fontos lenne, hogy előzékenyek legyünk egymással és érezzük azt, hogy attól, hogy a másik ember nem szimpatikus vagy nem találjuk szépnek, még lehet, hogy rosszul veszi ki magát, ha hangosan kimondjukk, hogy “te már pedig csúnya vagy” vagy “visszajön tőled a reggeli kávém”. Főleg, hogy ezt sokkal szebben is meg lehet fogalmazni, amiben benne van a nemtetszés de mondjuk kevésbé erős és lelkivilágba-tiprós. Egymás mentális egészségéért tehát előzékenységgel nagyon sokat tudunk tenni. Én nem kívánom ezeknek a kommentelőknek, hogy ilyen kihívásokkal sújtsa őket a sors, viszont egy bizonyos szintű empátiának azért mindenkiben kellene szerintem lennie ahhoz, hogy érezze, nem illetem az embertársamat ilyen szavakkal, mert lehet hogy fájna neki. Én például borzasztóan tudok örülni annak, aki nyíltan és őszintén felvállalja a sebeit, hegeit, sérüléseit, testalkatát, mert jó látni, hogy vannak emberek, akik ezekkel együtt tudnak totálisan boldogan élni, mert megküzdöttek a saját démonaikkal vagy egy-egy élethelyzettel, amit nem ők választottak és tudjátok, amikor ekkora küzdésen mész keresztül, akkor ezek a tökéletlenségek ha már elfogadtad őket valóban megszépülnek, mert úgy tekintünk rájuk, mint egy fontos fejlődési lépcsőre. Nekem az aknés hegeim rengeteget tanítottak. Megtanítottak arra, hogy figyeljek befele is, legyek kevésbé hiú, mert ha a testemmel valami történik, akkor csak én maradok magamnak és akkor is ki szeretném hozni az életemből a maximumot ha a külsőmön keresztül már nem tudom annyira sem kifejezni magam, mint eddig. Megtanították azt is nekem, hogy legyek nagyon türelmes, kitartó és figyeljek jobban a testem működésére, mert az ilyen tünetek mindig üzennek valamit.


Ezt az egész mizériát azért hoztam szóba, mert úgy érzem, tudom a helyén kezelni. A youtube-os tevékenységem elején ez nagy eséllyel sokkal jobban megviselt volna, de most már legfeljebb csak egy tartózkodó véleményt szeretnék róla alkotni, mert nem érint meg mélyen mások negatív véleménye a testemről és ti se engedjetek másnak akkora teret, ráhatást a lelketekre, hogy egy-egy átgondolatlan, tapintatlan megjegyzés a földbe döngöljön benneteket. Minding emlékezzetek arra, hogy csakis TI döntötök arról, mit hoztok ki egy körülményből és milyen, illetve mekkora jelentőséget tulajdonítotok egy idegen vagy akár ismerős ember kommentjének. Ezt már talán egy videóban is említettem nektek, de a testünk első sorban nem arra szolgál, hogy másokat esztétikailag gyönyörködtessen, hanem hogy életben, de legfőképpen egészségesen tartson bennünket. Minden más csak finomhangolás. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy nem számít a külső, mert nagyon is számít, ki hogyan alakítja ki a saját stílusát, ki mennyire igyekszik ápolni, karbantartani a testét, hiszen ez is az egészség elérésének a része, de a legfontosabb élettani folyamatok bizony belül történnek. Tudjuk, hogy pumpál a szívünk, de nem látjuk, csak érezzük. Ha szerencsések vagyunk és tudunk járni, a gerincünknek, az izmainknak, csontjainknak köszönhető. Olyan dolgoknak, amiket teljesen természetesnek veszünk és elfelejtünk értük hálásak lenni. Én tudom a legjobban, hogy egy alapvetően egészséges testben, jó körülmények között is tudja az ember magát nagyon rosszul érezni és sajnos nem kell ahhoz hatalmas, visszafordíthatatlan tragédiának történnie, hogy mélypontra kerüljünk, de néha érdemes elgondolkodni azon, hogy van egy alapvetően egészséges testünk: látunk, hallunk, érzünk, mozgunk. Ebből aztán rengeteg mindent ki lehet hozni és nekem sokszor eszembe jutott, mikor elkezdtem lassan kiépíteni ezt az újfajta kapcsolatot a testemmel, hogy nagyon sokáig elfelejtettem elismerni, észrevenni a dolgokat és hálás lenni azokért a dolgokért a testemben, amelyek megadattak. Ha belegondoltok, fantasztikus az, ahogy ki vagyunk találva. Várandós nőként ez az érzés nyílván csak erősödik bennem, de most döbbentem rá igazán, hogy sokszor mennyire nem én irányítok, mennyire nincs beleszólásom abba, amit a testem ösztönös működése révén elvégez, hogy nekem és a babáknak a legjobb legyen. Soha nem bíztam még ennyire a saját testemben, mint most, de hasonló összhangot és bizalmat éreztem akkor is, mikor mondjuk a futással nagyobb kihívások elé állítottam magam. Szóval tényleg nem szabad megfeledkezni arról, ami megadatott és hálát adni érte. Én nagyon sokáig úgy éreztem, hogy a testem ellenem dolgozik, mert nem tudok fixen 50 kiló maradni és belekerültem egy áldozat szerepbe, hogy nekem milyen rossz, mert én ilyen hízékony alkat vagyok és még a csontozatom is erős, sosem fogok törékenynek, elegánsan nőiesnek tűnni. Aztán elfogadtam, hogy a testemnek van egy optimális súly, izom, zsír összetétele, aránya, amin optimálisan működik és be kellett látnom, hogy ha engedem magam ebben az egészséges intervallumban mozogni, akkor a közérzetem is jobb, a mentális egészségem pedig még inkább egyensúlyba kerül, de ehhez el kellett engednem azt a tévképzetet, hogy a szépség egy szám a mérlegen vagy azt, hogy a szépség egyenlő a hibátlan bőrrel. És ezért kell megmutatni a hibáinkat és elfogadottá tenni a tökéletlen, emberi testeket a social médiában, a tv-ben, a magazinokban és mindenhol máshol is. Ezért fogok én is smink nélkül is videózni, ezért fogok feltölteni smink nélküli képeket is az Instagramomra és ezért is posztoltam és fogok néha posztolni arról, hogy nem, nem vagyok porcelánbőrű, nem nem vagyok és nem is leszek olyan karcsú, mint ahogy azt sokan elvárnák, akik azt kommentelik a videóim alá, hogy akkora a seggem, mint egy versenylónak. Ezeknek az embereknek annyit tudok javasolni, hogy ha más esztétikai élményre vágynak, válogassanak a hozzájuk közelebb álló platformok között, de kedves emberek, mielőtt ilyesmit leírtok, tessék belegondolni, hogy egy érzésekkel, lelkivilággal rendelkező ember van a számítógép másik végén és a kimondott/leírt kommenteknek bizony súlya és jelentősége van, mert nem tudhatjátok, kit milyen lelkiállapotban ér az, amit írtok vagy az a megjegyzés, amit személyesen tesztek. Én az internetes szereplésemmel és a kicsit bevállalósabb posztjaimmal számítok is ilyen reakciókra és tudom kezelni, de mi van hogyha olyan emberhez ér el a meggondolatlan kommentetek, aki egy lépésre áll az összeomlástól? MINDENKINEK joga van szépnek érezni magát súlytól, esztétikai tökéletlenségektől, egészségügyi problémáktól teljesen függetlenül, de ebben TE tudsz magadnak a legtöbbet segíteni.


Ennyi lett volna ez a mai epizód. Ha szeretnétek követni a legfrissebb eseményeket, akkor kövessétek az Instagram oldalamat @fatimapanka néven, a videóimat YouTube-on éritek el szintén @fatimapanka néven. Ha szeretnétek csatlakozni a Fatimapanka Lifestyle Podcast Facebook csoporthoz, amely egy zárt Facebook csoport, akkor ezt 3 belépőkérdés megávlaszolása ellenében megtehetitek, ha rákerestek a csoportra a Facebook keresőjében.


Köszönöm, hogy meghallgattatok, legyetek hálásak azért, amitek van és induljatok onnan. Méltók vagytok arra, hogy szeressétek magatokat és szeressenek benneteket, de a szépség a ti gondolataitokból fakad. Minden más csak ráadás. Legyen szép napotok, hetetek, hétvégétek! Sziasztok!

© 2023 by Salt & Pepper. Proudly created with Wix.com